Előtört a félénk énem

Nemrégiben idegenek rohamozták meg a sátraikkal az udvarunkat, hogy itt töltsenek egy napot a csodálatos Velencei-tó partján. Természetesen ezek az idegenek a nővéremnek nem voltak azok, hiszen a barátjának a barátai, meg pár az övé is. Ennél értelmesebb mondatot nem is tudnék írni... Na mindegy. Remélem értitek. Négy idegen, huszonéves fiú szállt meg nálunk, akikről konkrétan fogalmam sem volt, hogy kicsodák, és mi fán teremnek.

Konkrétan azt se tudtam, hogy most meg merjek-e szólalni vagy nem. Előtört ugyanis a félénk énem, akivel már egy éve nem találkoztam. Az elmúlt egy év során nem jártam el itthonról, főképp munkakereséssel töltöttem az időmet. Kimondom kerek perec: A társasági életem meghalt. Erre most idejött négy olyan srác, akiket életemben nem láttam, és bumm... máris megtörtént a "baj".
Regina, mint egy félős kisnyuszi nem mert még a házból sem kimozdulni, mikor befutottak biciklivel egy szép szombat délelőtt. Inkább bent kuksoltam, és az ablakon keresztül lestem őket. Magamra sem ismertem. Mégis mikor csináltam én ilyet? Maximum gimnáziumban. Pedig már azt hittem az okj-s képzésem alatt végre sikerült elnőnöm. Hát nem úgy tűnik.

Szóval csak ott álltam bent, és néztem ki a fejemből, miközben a családom összes tagja kis cukin beszélgetett velük. Nagy nehezen rávettem magam arra, hogy kimozduljak bentről, és kimentem. De nem ám hátra, ahol ők voltak. Áh dehogy! A terasz lépcsőjéig jutottam, és inkább nem mentem tovább. Arra fogtam ezt a dolgot, mikor anyumék rákérdeztek, hogy szoknyában vagyok, és ez a szoknya a legkisebb széltől is a nyakamba repül - ami tényleg igaz is - így inkább szélárnyékos helyen maradtam. Mert hát való igaz, egy hangyányit tényleg fújt a szél. Amúgy kétlem, hogy ezt elhitték volna.

A fiúk nem maradtak sokáig, hanem máris indultak az egész napos tókörre - igazából másfél óra alatt meg lehet ezt a távot tenni, de ők még strandolni is akartak, meg ha már eljöttek ide Veszprémből, meg még ki tudja milyen messzi éghajlatról, akkor már megnézik a környéket is -, amire természetesen engem is meginvitáltak. Azt hittem menten agyvérzést kapok! Ott helyben a teraszon! Még hogy én egy idegen társasággal elmenjek biciklizni?? Na nem! Dehogy! Mit mondtam.

Áh nem. Nem vagyok jó kondiban egy tókörhöz - ez igaz -, illetve hogy nincs olyan bicikli itthon, ami túlélné ezt a távot - nem igaz. 

A biciklim igenis elég jó ahhoz, hogy meg lehessen vele kerülni a tavat. Jó nem egy fullextrás, 100 ezer forintos bicikli, hanem egy jó tíz éves, kis megbízható csotrogány, de ettől én még nagyon szeretem.
Szóval egyerűen kihúztam magam a program alól, és bár ne tettem volna. Konkrétan idehaza, míg a Reniék - nővérem - úton voltak, addig itthon fejen állt a fél világ. Össze-vissza rohangáltunk, rakodtunk, főztünk, tortát sütöttünk...stb., azért, hogyha egyszer ők haza érnek akkor minden happy legyen.

A nap végére már azt kívántam, bár inkább velük mentem volna, és nem lettem volna ilyen beszari. Akkor legalább lett volna egy nyugodt napom. Mert ugyebár lehet, hogy több mint egy éve itthon ülök, és munkát keresek, mégsem érzem azt, hogy ez lenne a Kánaán. Egyáltalán nem. Olyan sok stressz és napi szinten, hogy konkréten napok óta megállás nélkül fáj a hátam miatta. Az itthonlét egyáltalán nem számít egy wellnesnek. Sőt. Napi szinte takarítok, a mamámat etetem, figyelem, hogy apum ne csináljon semmi olyat amit nem szabadna neki..stb. Szóval igen. Tényleg jól jött volna ez az egy nap nyugi. De egy szerencsétlen voltam, és nem gondolkodtam el rajta időben.

Na de itt még nincs vége.

Mikor befutottak este a túráról, akkor gyorsan asztalt és székeket pucoltam, majd a Renivel ketten lehordtuk őket a fűbe. Ezután jött a felszolgálás. Átmentem pincérnőbe. Anya készített nekik lecsót, így tányérokat, és az ételt is kivittük. Természetesen elfelejtettem szalvétát vinni, így az utólag került az asztalra, mikor már mindenki nagyban evett. Aha. Mintha olyan könnyű lenne tiszta idegesen lerakni a tányér mellé egy-egy szalvétát. Az én kezem remegett, és szerintem ezt a társaság is észrevette. Mindegyik egyesével megköszönte, így még meg is kellett szólalnom. A szívesen vagy nincs mit szó is remegve jött elő a torkomon. Estére még a Reni barátja fel lett köszöntve születésnapja alkalmából. Addigra valamelyest lenyugodtak a kedélyeim. És természetesen mi anyával bejöttünk kintről a többiek meg kint filmet néztek. Ahhoz képest, hogy arra számítottunk, rájuk kell majd szólni a hangoskodás miatt, meglepődve tapasztaltuk, hogy egy rendes, csendes társaság jött el hozzánk.

Konkrétan este fogalmazódott meg bennem, hogy nekem most mi bajom is van? Miért voltam ennyire megijedve, visszahúzódva, miért is volta ennyire nyuszi? Hiszen nem fognak megenni... Szinte már nevettem a szánalmasságomon. Erről jut most eszembe. Már-már olyan voltan, mint Leiner Laura - Szent Johanna gimijéből a Renáta. Szerencsétlen.

Másnapra feloldódtam. Reggel már beszélgettem az egyik sráccal, mielőtt ismét útnak indultak, hogy a napot strandolással töltsék. Mikor pedig hazaértek, akkor a nagynéném is itt volt a két picurka gyerekével - az egyik fél, a másik három éves -, így könnyebben el voltam. A fél éves babával letáboroztam a Reni, meg még pár fiú közé. Ekkor már szabadabban tudtam velük kommunikálni.
Konkrétan sikerült levetkőznöm a félős énemet, és visszahozni valamilyen szinten saját magamat.
Kár hogy ez nem előbb sikerült, mert igazán rendes emberekkel voltunk körülvéve. Bár az egyik kicsit nem tűnt százasnak. Mikor megfogta a cicát, akkor az első szava az volt hozzá, hogy meg fogsz dögleni, plusz mindenhová be akart nyúlni a házban. Még a hűtőbe is. Ez pedig már bocsánat, de pofátlan volt...

Összességében egy jó hétvégét tudhatnak/tudhatunk magunk mögött. Csak azt kívánom, bár ne lettem volna ennyire beijedve az elején.