Izolde Johannsen, Michael T. Marble - A birodalmi kalóz

Fülszöveg:

Az Admiral Graf Spee német birodalmi páncéloshajó Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau kapitánnyal az élén már augusztus 6-án útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak.

Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel…

Ez több mint egy egyszerű könyv. Ez maga a megtestesült, kegyetlen valóság. Tele boldogsággal, és fájdalommal. Egyik pillanatban még fent repülsz ékes madárként a felhők felett, a másikban pedig már megállíthatatlanul zuhansz a kietlen, végeláthatatlan mélységbe, ahonnan nincs többé visszaút.

Igazából így az olvasás befejezése után nem igazán jutok szóhoz. Eme fantasztikus regény után igencsak össze kell szednem a gondolataimat, hogy bármit is írni tudjak róla. És mindezek mellett meg is kell emésztenem a történetet, mely egy velejéig romlott világról szól, amiben előbukkan az emberiség rég homályba borult arca.

Alapjáraton nem vagyok egy nagy történelem rajongó, így vonakodva vágtam neki magának az olvasásnak, és bár ne így tettem volna. Az egész történet számomra egy pozitív csalódás volt.

Mindvégig abban a hitben éltem, hogy azok az emberek, akik részt vesznek a háborúkban mind könyörtelenek, és embertelen a viselkedési módjuk, ám ezt az írópáros megcáfolta. 

A könyv teljesen más szemszögből mutatja be a történelmet, méghozzá olyan oldalról, amit a történelem órákon elfelejtenek közölni velünk. Az iskolapadban ugyanis többségében csak a brutalitásról, az embertelen bánásmódról hallani, miközben ott van a másik véglet, azok, akik a háborúban is képesek megőrizni emberségüket. Igazándiból én jó, ha egy-két ilyen személyre emlékszem, pedig pont ők érdemelnének főképp kiemelést a múltból. 

Örömmel ajánlanám ezt a könyvet kötelező olvasmánynak, vagy érdekességnek a történelem órákra. A diákok is mennyivel jobban tudnák miatta értékelni a múltjukat, és azonosulni a háborúban harcolókkal.

Admiral Graf Spee

Természetesen maga a könyv mindkét végletet bemutatja. Az emberséges oldalt az Admiral Graf Spee felől, és a kegyetlenebbet az Altmark felől. Ahhoz képest, hogy egy oldalon, a németeket vezető Hitler mellett állnak, mégis merőben különbözik a két hajó személyzetének a viselkedése. Míg a Graf Spee-n Hans Langsdorff sorhajókapitány a foglyaikkal úgy bánik, mintha azok vendégségben lennének nála, addig az Altmark ellátóhajó kapitánya, Heinrich Dau a hadihajó átvett foglyaival úgy bánik mint a kutyákkal. Szűk helyre zárja őket, és van hogy csak kenyeret, és vizet kapnak ellátmányul.

A birodalmi kalóz rögtön egy prológussal indít, amit személy szerint imádok a könyvekben, ugyanis ezzel kicsit felcsigázza az olvasót, és mindenképp kíváncsivá teszi őt a történet egészére. Viszont, ha kicsit figyelünk a prológusra, és főképp magára a dátumra, akkor ehhez a részhez érve, kisebb sokkot fogunk kapni:

 – Apa! Ugye hazajössz a születésnapomra? - Langsdorff felsóhajtott, és megsimogatta a gyermek sűrű, szőke haját.
– Remélem, kisfiam. De hogy jön ez ide? December 14-e messze van még, majdnem hat hónapnyira. A nyár elején járunk.
– Csak ígérd meg! Annyi elég nekem!

Egy ígéret, amit lehetetlen betartani. Igazából ezzel nem árulok el sokat a könyvből, hiszen magán borítón is szerepel a következő mondat: Az Admiral Graf Spee portyázása, pusztulása és az Altmark története. 

Viszont akkor is szívfacsaró, ha az ember belegondol, hogy a kapitány nem teheti meg a saját fiának azt az ígéretet, hogy a születésnapján otthon lesz. Pedig legszívesebben megtenné, de ő sem tudja, mikor fog legközelebb hazatérni, már ha egyáltalán hazatér valaha élve a közelgő háborúból.

A háború a csatahajót már a nyílt vizeken éri, ahol sorra állítják meg a teherszállító hajókat, és süllyesztik el őket, azon okból, hogy elvágják az ellenség utánpótlását.

Ám a sok teherszállító hajó kifosztása, és megsemmisítése a szinte ugyanolyan leírás miatt monotóniát tükröz, ezért a könyv cselekménye lelassul, és már-már unott kategóriába vonul át.  Megértem, hogy az ilyen jeleneteket nem igazán lehet jobban megírni, hiszen abban az időben is a teherszállítók levadászása ugyanolyan módon történt, mégis jót tett volna egy kis vérfrissítés, kis fantázia szabadjára engedés a történet során.

Az írók rendre úgy mutatják be az elfogott, leigázott hajókat, hogy elsőként mindig a teherhajó szemszögét láthatjuk, majd utána térünk vissza a birodalmi hajóra. Ez az állandó körforgás miatt lesz monoton az egész. Ugyanakkor az írói furfangosságnak hála mire beleunnánk a történetbe emiatt, addigra vált a kép, és olyan izgalmakkal teli oldalakat kapunk cserébe, aminek következtében nem bírjuk olyan tempóban olvasni a sorokat, mozgatni a szemeinket, ahogyan mi szeretnénk.

A történet folyamán minél inkább közeledik a prológus szerinti december 13-a, az olvasó annál

Altmark

inkább idegesebb lesz. Hiszen már maga a prológus során is a végletekig pattannak az idegek, és csak hajszál híja, hogy agyvérzést ne kapjon az ember, és onnantól egyfolytában azon pörög az agya, hogy akkor most mi is fog pontosan történni? Majd ahogy még inkább közelébe érünk annak a bizonyos napnak, annál inkább emelkedik meg a vérnyomás az izgalomtól. És amint elérkezik a pillanat, a történet onnantól folytatódik, ahol a prológus véget ért.

De az izgalmaknak itt még koránt nincs vége. Sőt még csak mondhatni most kezdődnek. A könyv innentől még jobban magához ragadja a figyelmet, és nem engedi el. Vas marokkal köt minden egyes oldalhoz, minden egyes sorhoz, szóhoz, de még betűhöz is, és így szinte letehetetlenné válik letenni. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen sorokat fogok mondani/írni valamiről, ami a történelemhez kapcsolódik, szóval le a kalappal Izolde Johannsen és Michael T. Marble előtt. -

Igazából a regény amellett hogy bemutatja a történelem egyik jelentős pillanatát teljesen más oldalról megközelítve, egyszerre érzékelteti is, hogy milyen nagy mértékben vezette - és esetleg vezeti ma is - az embereket a hatalomvágy. Ha egyszer megízlelted az ízét, onnantól foggal-körömmel ragaszkodsz hozzá, és semmi pénzért nem akarod elengedni azt.
Ebben az esetben már az embereket nem érdekli, hogy kit, hogyan, és mikor taposnak a földbe, mert egyedül csak az a fontos számukra, hogy  ők maradjanak állva a csata legvégén. 
Ebből a tömegből emelkedik ki büszkén Langsdorff sorhajókapitány, aki mérhetetlen emberségéről tesz tanúbizottságot, ugyanis nem öleti meg az ellenséges hajók legénységét, elengedi a fogságban tartott embereket, előbb gondol a saját emberei életére , mint bármi másra és még sorolhatnám.

– Régi szokása, ha újoncot lát a fedélzeten. Nem való annak a sör. Viszont a vendége vagy egy héten át mindennap egy bögre tejre. Fenékig, pisis kölyök!

Amellett, hogy egy elég kötött történelmi könyv, aminek a hangulata nem épp kellene, hogy rózsás legyen, az írók egy kis humorral is megpróbálták oldani itt-ott a feszültséget. Természetesen nem ez dominál a regényben, csak elvétve lehet találni benne ilyen részeket, mégis megtörik egy kicsit azt a lélegzetvisszafojtvaváromhogymifogtörténni hangulatot, amit maga a könyv okoz az olvasónak.

Egy szó több mint száz: Le a kalappal az írók előtt. Teljesen más világításba helyezték az egész történelmet a számomra. Imádtam a könyv minden egyes négyzetcentiméterét, ami nálam igenis nagy szónak számít. Köszönöm ezt a csodálatos élményt nekik.

És még így az utolsó szó jogán:

Ez a könyv kegyetlen. 
Megragad, magához ölel, megcsókol, majd összetör, kicsavar, teljesen megsemmisít, ezután eldob mint egy használt rágógumit. Te pedig már azt sem tudod, hogy  lélekben élsz-e még vagy már rég meghaltál, csak haladsz azzal az árral, amerre a könyv düledező, fájdalommal teli sorai visznek.