Édes, drága, régi zaklatóm

Anno, ezelőtt nagyjából jó pár évvel beütött nálam a társkereső mánia. Ez nagyjából abból állt, hogy több oldalra is beregisztráltam, és vártam a csodát.
Akkoriban, mikor a történetünk játszódik, jó ha lehettem 15-16 éves. Ez időtájt kukkantottam be életemben először egy ilyen oldalra.
Tisztán emlékszem, hogy az oldal neve randik.hu volt. Kis naivan felmentem rá, és hajtott a vágy, hogy találjak magam mellé valakit, ugyanis az összes barátnőmnek, ismerősömnek már volt kapcsolata, és én is szerettem volna hogy legyen egy. - Ez aztán a remek gondolkodás mód. Ha másoknak van egy párjuk , akkor nekem is kell. Nehogy ám már kimaradjak. - Hát azt hiszem inkább hagynom kellett volna az egészet. Nem volt jó ötlet, hogy egy társkereső használatára adtam be a derekam.

Így rögvest a legelső alkalommal máris belefutottam abba, amibe nem kellett volna. Megismertem egy eléggé érdekes fazont, nevezzük mostantól Péternek.
Péter sem külsőleg, sem belsőleg nem volt valami különleges ember, de mivel hajlandó volt szóba állni velem, így beszélgettem vele. Helyesírása nem volt - ez az, amit egyszerűen nem tudok elviselni -, össze-vissza beszélt mindenről - ami engem egy cseppet sem érdekelt -, de azért szóba álltam vele. Gondoltam maximum kiderítem, hogy milyen ember, aztán hadd menjen.
Elég érdekes beszélgetéseink voltak kezdetben.  Ezek körülbelül annyiból álltak, hogy többségében ő beszélt, azaz írt, én pedig kijavítottam, és próbáltam normálisan elküldeni, hogy engem ő nem érdekel.
Egyik ilyen "beszélgetésünk" során véletlenül elkottyantottam neki a blogomat, amire azonnal rá is kapott.

Már akkoriban is vezettem blogo(ka)t, de pont abban az időben a Kathrin Gainsborough nevezetűt írtam minden erőmmel. Élveztem azt a történetet írni, de ezt Péter kissé megnehezítette, és olyan szinte tönkretette, hogy sosem fejeztem be.

Onnantól kezdve egyfolytában idézgette a mondataimat a történetemből csak úgy random. Nem is illett a beszélgetésbe, de azért ő akkor is írta. A végén meguntam, hogy egyszerűen nem tudom őt eltüntetni az életemből, és azt csináltam, amit már jóval előbb kellett volna. Töröltem magam az oldalról.
El sem tudjátok képzelni, mennyire örültem annak, hogy végre nincs többé, erre taktikát váltott. Elkezdett a Kathrin-es történet bejegyzései alá kommentelni folyamatosan, és pedig már alig bírtam kitörölgetni őket. Elolvasás nélkül küldtem a hozzászólásait egyenesen a szemetesbe.
De ez a Péterünket nem igazán hatotta meg. Ugyebár ezzel a húzásával teljesen tönkre tette a vámpíros irományomat, és már nem tudtam folytatni. Mert biztos voltam abban, ha kirakok egy bejegyzést, akkor ő ismét megjelenik, illetve megutáltatta velem az egész történetet azzal hogy a saját mondataimat idézgette rendszeresen.
A kedvence ez volt:

Azt hiszem, hogy a tizenötödik születésnapom egy életre megváltoztatta az életemet.

Ez még nem is lett volna akkora probléma. De a java csak ezután jött.
Miután eltűntem a blogról is, ő akkor is megtalált, méghozzá a Google Hangouts-os beszélgetőn, és ott kezdett írogatni. Akkora már tényleg elegem lett belőle, és nem igazán válaszoltam neki, de azért sem hagyta abba. Egy idő után meguntam, és elküldtem melegebb éghajlatra. Viszont Péterünk nem tágított. Meztelen képeket követelt tőlem, és nyomdafestéket nem tűrő dolgokat írt.
Természetesen nem mentem bele az aljas játszmáiba, és tudom, hogy kellett volna, de a szüleimnek sem szóltam erről ez egészről, mert valljuk be féltem elmondani. Viszont sikerült egy alternatívát találnom. Megtaláltam ugyanis azt, hogy hogyan tilthatom le az alkalmazásban. Azonnal megtettem, és még az üzeneteit is töröltem. Innentől kezdve kénytelen volt békén hagyni, én pedig csendben elfelejtettem őt.

Egészen fél évvel ezelőttig.

Péterünk ugyanis ismételten megtalált, amitől nagyon megijedtem. Alapjáraton, teljesen elfelejtettem azt is hogy létezik, viszont úgy tűnik ő engem nem. Bekövetett instagramon.
Mint már mondtam, én ezt az egészet elfelejtettem, és jó mélyre söpörtem a tudatalattimban, de amikor megláttam a nevét, és a profil képét - ami megjegyzem ugyanaz volt neki mint akkor, mikor beszélgettünk - rettenetesen megijedtem, és távolítottam is el a követőim közül.
Szerencsémre nem vette fel velem ismét a kapcsolatot, így nyugodtan élhetem tovább a saját kis életemet.

Természetesen ez nem egy nagyon durva zaklatós történet, mint amiket hallani lehet manapság. Ez inkább csak egy szolid verzió. Péter sosem fenyegetett meg - bár úgysem volt mivel ezt megtennie-, és a fotó kérésén, és a nyomdafestéket nem tűrő szavain kívül nem is csinált mást. Szimplán csak zaklatott. Szóval ez nekem egy aprócska tanulság a múltból, hogy inkább sose bízzak meg a társkeresőkben, és a nagyon gyanús alakokban.
Bár nem mintha nem mentem volna utána is társkeresőkre, de legalább már ki tudtam szűrni ezeket az embereket.