Több mint egy éve munkanélküliként

Több mint egy év... Lassan másfélnél járok... Ennyi ideje vagyok munkanélküli.

Anno, mikor befejeztem az OKJ-s képzésemet, kis naivan arra gondoltam, ennek köszönhetően pikk-pakk el fogok tudni helyezkedni bárhol, hiszen szakképzett emberekre szükség van. Főképp egy pénzügyesre. Aha... Persze... Hogyne...

Úgy gondoltam, mivel van egy jó szakma a kezemben, amit sikerült négyesre megcsinálnom, és az agyam is majdnem olyan mint a szivacs, így a legelső helyre simán be fogok kerülni, ahová elküldöm az önéletrajzomat. Természetesen ez nem így történt. Nem kellettem. Miért mert nincs minimum öt éves releváns tapasztalatom. Rájöttem arra, hogy így nehezebb lesz elhelyezkednem, mint gondoltam.
Rengeteg helyre küldtem el az életrajzomat, és nagyjából ezeknek a 80 százaléka még arra sem méltatott, hogy egy válaszüzenetet küldjön, hogy sajnáljuk de nem nyert. Hát kérem szépen, miféle emberek ezek? Ha már valaki veszi a fáradtságot, hogy elküldje az önéletrajzát, és még személyre szabott motivációs levelet is írjon, annak mondjuk nem kellene válaszolni? Csak ezzel az egy üzenettel, amit a cég is könnyedén elintézhet e-mail formájában megsprórolhatnának az álláskeresőknek egy csomó idegeskedéssel teli időt.  Ugyanis ebben az esetben, nem kellene heteket várniuk, hogy akkor most mi is van azzal a munkával, hanem máris kereshetnék maguknak a következőket. Talán gyorsabban el is tudnának helyezkedni. Vagy talán tévedek?

Az elmúlt időszak alatt összesen négy állásinterjúra hívtak be. Csak négyre, pedig én nagyon sok helyre jelentkeztem, ahol nem volt feltétel a szakmai tapasztalat.
Ebből a négyből is csak egyetlen egyre mentem el. Hogy pontosan miért? Mindjárt megmagyarázom.
Na szóval. A legelső munkalehetőségemet akkor kaptam, mikor éppen csak befejeztem az iskolát. Közvetlenül ezután én még nem szerettem volna elmenni dolgozni, de anyum főnöke - akitől anno a pályázatot kaptam a vizsgamunkámhoz - beajánlott, csak úgy a megkérdezésem nélkül Velencére a hivatalba. Konkrétan a lehetőség, mint égből a villámcsapás, olyan gyorsasággal zúdult a fejemre. Azonnal kellett volna reagálnom nekik, és mindent elküldeni amit kell. Konkrétan az egész úgy tűnt, amikor anyum ezt elém tárta, hogy le van fixláva minden, és oda kell mennem és pont. Még azt sem hagyta, hogy eldöntsem akarom-e egyáltalán vagy nem. Szerencsémre azonban sikerült kiharcolnom pár nap gondolkodási időt, viszont így sem a saját döntésem volt, mert már anyum főnökét zaklatták azzal, hogy hol van már az önéletrajzom, így igazából muszáj volt elküldenem. Jó mondjuk alapból elküldtem volna én is, hisz nagy lehetőség lett volna, de akkor is. Vajon miért nem én dönthetek arról, hogy hova szeretnék menni dolgozni? Más terveim voltak. Tehát elküldtem az életrajzot, és semmi... Amennyire sürgették már a jelentkezésemet, annyira le sem szarták - bocsánat a szóhasználatért - hogy elküldtem. Egy jó darabig nem reagáltak, majd behívtak állásinterjúra, aztán pár hét múlva közölték nem kérnek belőlem. Hát jó. Csak azt nem értem, akkor meg miért zargatták, sietették anya főnökét, hogy hol vagyok már, ha meg utána nem kértek belőlem? Furcsa.... Ez volt az egyetlen állásinterjú amin eddig jártam.

Legközelebb fél évvel később hívtak be egy interjúra, amire szánt szándékkal nem mentem el. Találtam ugyebár egy jónak tűnő adminisztrációs munkát - ja igen itt már letettem arról, hogy 100%-ig a szakmámban maradjak, mert sehonnan nem kaptam visszajelzést  - ahonnan elég gyorsan reagáltak is. Ezt az üzenetet kaptam:

Kedves Regina!
Telefonos időpont egyeztetésről van szó! Nem kell árulni semmit! Amennyiben bírja a monotóniát és kitartó,  kérem találkozzon a Főnökünkkel egy interjúra!
Üdvözlettel Mimi

Na hát kérem szépen, erre mondjátok, hogy nem bunkó a szövege. Illetve vajon ki az a Mimi, és miért nem írta ki a teljes nevét? Elgondolkodtató nemde? Már bocsánat, de ha így reagálnak vissza, akkor köszönöm, de én nem kérek  belőlük. Mivel ők is azok voltak, így bunkó módon én sem reagáltam nekik vissza semmit. Pedig kellett volna, hogy sajnálom, de mégsem érdekel az állás, vagy valami hasonló.

A következőre ahova behívtak már kétségbeesetten küldtem el az adataimat. Úgy voltam, most már nekem édes mindegy hogy hova, csak vegyenek már fel dolgozni! Ekkor már háromnegyed évnél tartottam. Az arborétumban, ami a közelünkben van lett volna lehetőségem elmenni pénztárosnak. Elég hamar - már másnap - visszareagáltak, hogy menjek be a központba egy állásinterjúra. El sem tudjátok képzelni mennyire örültem neki. Végre a sok elküldött pályázat egyikére reagáltak! Hurrá!! Én mentem volna. Sőt úgy készültem, hogy megyek is. Biztos voltam abban, hogy megkapom a munkát. Csakhogy a családom ismét közbe szólt. Nem engedték hogy elmenjek. Egyáltalán nem hagyták. Mi volt a válaszok, mikor rákérdeztem? Mert jobb eszem van, mint hogy egy ilyen munkát végezzek.

És akkor jöjjön a negyedik. Egy könyvelői munka. Egy nagyvállalatnál. Fent Budapesten. Álmaim állása, amit minden áron meg akartam szerezni. Reagáltak is a jelentkezésemre, azaz megláttak bennem valamit, ami kellett nekik. Le is beszéltünk mindent, és én olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Munka egy nagyvállalatnál! Ez minden pénzügyes álma! És hogy miért nem mentem el az interjúra? Na ki találja ki? Természetesen ismét a családom döntött helyettem. Lebeszéltek róla. Addig zsaroltak érzelmileg, amíg elegem nem lett és inkább visszamondtam az egészet. Annyit nem ér meg nekem egy munka, hogy közben a családommal még jobban fasírtan legyek. Azzal próbáltak lebeszélni, hogy mert Budapest messze van, meg korán kel majd kelnem, és későn fogok hazaérni. Na most: maximum egy órányira van tőlünk a főváros. Teljesen kibírható ez az utazás, ugyanis vannak akik feljárnak a falumból oda dolgozni. Igen, tényleg korán kellett volna kelnem úgy négy,  fél öt fele, de ennyit megért volna. A késői hazaérésről meg annyit, ha a hat óra késő, akkor megeszem a kalapomat. Konkrétan még örültem is volna ennek az opciónak. Nem kellett volna etetnem a mamámat minden délben, kevesebbet kellett volna hallgatnom az őrültségeit. Kicsit kiszakadtam volna itthonról. De nem. Áh dehogy. Én nem mehetek fel Budapestre egyedül!
Itt kell elhelyezkednem minél közelebb a családi házhoz.

Szóval most itt ülök, és több mint egy éve nincs munkám, mert ahova én mennék, azt a családom nem hagyja, ahová ők akarják hogy menjek azt meg én nem akarom. Szóval nehéz helyzet. De most el fogom küldeni egy jónak tűnő állásra a jelentkezésemet, aztán majd úgyis kiderül.
Már nagyon mehetnékem van. Egy éve itthon vagyok, és nem egy fenékig tejfel az egész munkanélküliség. Nem egy óriási véget nem érő wellness pihenés. Higgyétek el, nem jó ilyen sokáig itthon maradni.