XVI. Lajos francia király tilalma ellenére Los Pasajes
kikötőjében már indulásra készen ringatózik a La Victoire nevű brigg.
Fedélzetén álnéven több mint egy tucat fiatal, becsvágytól fűtött francia nemes
rejtőzik fegyverekkel, szolgákkal – köztük Gilbert La Fayette, korának egyik
legvagyonosabb katonatisztje. Az angolokat tiszta szívből gyűlölő, alig
tizenkilenc éves márki a rejtélyes Jasonnel, a titkos tervet rejtegető
mesterlövésszel Amerikába készül. Az elfogásukra küldött katonai osztag már
úton van, hogy megakadályozza a példátlan küldetést. Eközben az óceán
túlpartján függetlenségi háború dúl Anglia és a fellázadt gyarmatok között…
Fú… Azt se tudom, hol kellene kezdenem. Már jó pár napja
befejeztem a könyvet, de eddig nem vett rá a lélek, hogy leüljek, és bejegyzést is írjak róla, ugyanis fogalmam sem volt, mit kellene írnom. De még így napok
múltán sem tudom normálisan összeszedni a gondolataimat. Pedig hagytam ülepedni
a történetet.
Próbáljuk az elejéről.
A legutolsó terjedelmesebb könyv amit olvastam szintén az
írónőtől volt, így mikor felkért arra, hogy olvassam el az épp megjelenni
készült könyvét, és írjak róla értékelést, az valami hihetetlen örömet okozott
nekem. Már a Birodalmi kalózban sem csalódtam, pedig attól is eléggé tartottam
a történelmiségé miatt, viszont rendkívül pozitív irányba változtatta meg a
nézetemet. Szóval eme remek könyv után hatalmas lelkesedéssel vágtam neki La
Fayette történetének.
Izolde, mint mindig, most sem tér el a megszokástól, és egy
prológussal indít. Ez egy remek szokás. Ne tessék abbahagyni. :)
Ugyanis ez a
prológus tényleg nagyszerűre sikeredett. Izgalmas, rejtélyekkel teli, és
teljesen felcsigázott.
Két kérdés fogalmazódott meg bennem rögtön az elolvasása után:
1) Vajon miért történt, ami történt?
2) És vajon mi fog azután történni?
Ezektől még izgatottabb lettem. Hisz
ezeket a kérdéseket egyszeriben muszáj megválaszolni!
És a lelkesedésem nagyjából ezután le is lohadt.
Számomra a könyv eleje felettébb unalmasra sikeredett. Csak
sokadik nekiállásra jutottam túl rajta, és még azután is csak pislogtam.
Hirtelen kerülünk bele ugyanis a mélyvízbe. Olyan sok embert ismerünk meg
szinte egyszerre, hogy lehetetlen megjegyezni a neveiket, és még utólag a könyv
vége fele is azon monfondíroztam, hogy akkor ez most megint ki? Biztos, hogy volt már, de
nem emlékszem rá.
És kereshettem vissza a könyvben.
Még jó, hogy La Fayette márkit könnyűszerrel meg lehet
jegyezni, hisz ő az egyik főszereplő.
A könyvben az események rettentő gyorsan követik egymást, és
képes egyik pillanatról a másikra, figyelmeztetés nélkül nézőpontot váltani.
Szóval ha nem figyeltem oda alaposan, akkor hamar elvesztettem a fonalat, és
olvashattam vissza, hogy tisztába tegyem a történteket.
Őszinte leszek.
Nekem ez a könyv nem igazán nyerte el a
tetszésemet.
Két dolog van ugyanis amit egyszerűen nem szeretek: a
történelem, és a politika. Ebben a könyvben pedig jócskán megtalálható
mindkettő.
Azért... nem mondom azt, hogy az egész könyv szenvedés lett volna
számomra, mert igenis vannak benne olyan izgalmas jelenetek, amik magával
ragadtak, és azt kívántam bár sose érnének véget. Konkrétan ezek a pillanatok
miatt tudtam végigolvasni. Mert ezekben az írónő újból felcsigázott, és kíváncsivá
tett a könyv folytatására.
Hihetetlen számomra, hogy ezt el tudta érni Izolde. Mármint,
hogy végigolvassam. Ritkán van ugyanis olyan, hogy, ha egy könyvet, ami pár fejezet
után nem nyeri el jó 80%-osan a tetszésemet be is fejezem. Ezeket a könyveket
egy az egyben süllyesztem el jó mélyre.
VISZONT!
Izolde írónőnknek sikerült elérnie azt, - mivel a könyv olyan
izgalmakat tartogat itt-ott, - hogy újfent felkeltette az érdeklődésem, és nem
hagyta hogy letegyem a könyvet, mert ismételten kiváncsi lettem arra, hogy mi is fog
történni.
Összességében, ha eltekintek a politikától, és attól, hogy ez
egy velejéig történelmi regény, akkor biztosan tudom állítani, hogy egy jó könyvről van szó.
Ám így az egész könyv összképe nem épp az esetem.
Mondjuk úgy, hogy nem estem „szerelembe”,
mint a birodalmi kalóznál.
Ezt a könyvet mindenképpen azoknak ajánlom, akik tényleg szeretik a
történelmet, és a politikától sem idegenkednek, mert számukra a Megölni a
királyt tényleg lehengerlő, és élvezetes történet lesz.
Most fordult velem először elő az, hogy elkezdtem sajnálni,
amiért nem rajongok a történelemért. Hisz mennyivel izgalmasabb lehetett volna
számomra is ez a könyv, ha tényleg élvezem azt, amiről szó van benne.
De senki ne ijedjen meg a szavaim hatására. Ez csak az én
véleményem. Ha bármennyire is érdekel a történet, akkor olvasd el, adj neki egy
esélyt.
Veszíteni nem veszíthetsz vele semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ne habozz. Oszd meg velem a gondolataidat. :)